N. Horváth Péter
Náray Aurél, a magányos festő
A művészet, mint religió, az én szemléletem szerint az utolsó dolgok közé tartozik. Ezt így vallottam mindég. Nagyon kevesen tudták ezt megbocsájtani nekem, legjobb esetben elnézték. Az idők folyamán tapasztalt ellenségeskedések sokkal inkább zavarba hoztak, sem hogy meg tudjam állapítani, festő vagyok-e eléggé, vagy sem. Egy azonban bizonyos: hogy az alapot, amely egy emberi művészethez kell, legalább hozzávetőleg felépítettem magamban és úgy érzem, hogy most hozzákezdhetek a munkához.
Ezek a nem mindennapi önismeretről és helyzetértékelésről árulkodó gondolatok Náray Auréltól valók. A festő ezeket a mondatokat 1936. őszén, alig fél évvel pályakezdésének 25. évfordulója után vetette papírra. Soraiban bizonyos józan eltökéltségen túl nyomát sem találjuk a beérkezettség örömének. Inkább a nekikészülődés mély lélegzetvétele érződik ezekből a szavakból. Nézzük meg közelebbről, milyen sors és művészet rejlik e mögött a kissé megkopott emlékű név mögött. Mi deríthető ki erről az emberről, aki 53 évesen még ennyire "kezdőnek" ítélte és érezte magát? [fotó: Náray 1935 körül]
Náray Aurél egy házasságon kívüli kapcsolat gyümölcseként látta meg a napvilágot 1883. február 27.-én. Édesapja, Náray Iván [1843-1915] ekkor már Benedek Aladár néven ismert költő, műfordító, és tíz éve él házasságban a szintén irodalmi téren tevékenykedő báró Büttner Karolinával [1846-1917]. Ez a körülmény a történelmi kort és az érintettek társadalmi helyzetét figyelembe véve nem elhanyagolható. Ismeretében sokkal érthetőbbé válhatnak Náray Aurél lelki alkatának és művészetének sajátságai. Édesanyjáról mindössze annyi látszik bizonyosnak, hogy osztrák származású, és Aurél születése idején jobbára Bécsben élő hajadon. A kisfiú öt éves koráig az osztrák főváros lakója(?)
Minden jel szerint apja csak ezt követően, az 1880-as évek vége felé vette nevére. Aurél ettől kezdve 9-10 éven át talán idegennek is számító délvidéki rokonok és Budapest között hányódott. Ez alatt csupán négy elemit járt, s egyéb, hivatalos iskolát később sem végzett. 1925-ből ránk maradt önéletrajzában olvasható, hogy egészen kisgyermekként is egyetlen igazán kedves játékának a rajzolgatás bizonyult. 12-13 évesen már meglehetősen jól tudhatott bánni ecsettel és festékkel, hiszen némi kereset reményében helybeli iparosoknak, kereskedőknek "címtáblákat" festett Nagykikindán és Nagybecskereken.
Két évvel később újra Budapestre került. Ekkor ismerkedik meg a vele egyidős Czigány Dezsővel. Együtt döntik el, mestert keresnek maguknak egy olyan rangosabb művész személyében, aki mellett kitanulhatnák a festészet mikéntjét. Választásuk Vajda Zsigmondra esik. Vajda Zsigmond [1860-1931 (akadémikus festő)] éppen az Országház freskóin dolgozott, s valószínűleg jól jött neki a két új tanonc, akik munkájukért még pénzt is kaptak tőle. Czigány [1883-1937 (avantgarde festő)] rövidesen elunta a dolgot, és Münchenbe ment szerencsét próbálni. Náray még fél évig kitartott Vajda mellett, s csak azután eredt ismerőse nyomába.
Münchenben az akkortájt művésztanárként működő Wágner Géza [1879-1939 (festő, művésztanár)] fölajánlja Náraynak, hogy segíti mesterségbeli fejlődését. Látva a fiatalember tehetségét, és megismervén szűkös anyagi lehetőségeit, szállást és jövedelmet is kínál neki. Rövid gondolkodás után Náray mindent visszautasít. Ez az első olyan mozzanat, mely pályáját vizsgálva megdöbbenti az embert. Ez az alig érthető lépés érzésünk szerint mégis jól megmagyarázható.
Náray kiskorától kezdve rendkívül csöndes és visszahúzódó, szinte betegesen zárkózott. Születési körülményei és élete első másfél évtizedének zaklatottsága ezeket a tulajdonságait csak erősítették. Korán kifejlődő jelleme ara késztette, hogy kerüljön minden felszínes kötődést. Gyaníthatta, hogy a föltálalt előnyökért egyszer fizetni kéne valahol.
Nem elhanyagolható az sem, hogy a célba vett pályával együtt járó művészlét ekkor már szinte kötelező érvényű magatartásformái; a könnyelmű életvitel, a szabados viselkedés szintén riasztólag hatottak rá. Ezen felül erős idegenkedéssel tölti el a művészképzés számára nyeglének, iparszerűnek és szemérmetlennek ható légköre is. Wágner Gézával folytatott beszélgetése után történt még valami, melyre később így emlékezett:
És mintha csak a sors akart volna nekem némi elégtételt szolgáltatni, rá erre az estre 10, vagy 12 nappal ott állok Hollósy előtt. Ő figyelmesen nézegeti rajzaimat egy darabig, azután rámnéz, és azt mondja nekem, hogy soha, semmiféle iskolába ne iratkozzam.
[Hollósy Simon 1857-1918 (naturalista-realista-plein air festő, művésztanár)]
Egy hónap elteltével Náray Aurél visszatért Budapestre. Ezidőtájt, vagyis 16-17 éves korában készült első ránk maradt festménye; értékét növeli, hogy önarckép. [1. kép: Ifjúkori önarckép] Az igen megviselt állapotban lévő mű még így is jól vizsgálható. A kép meglepően iskolázott, sőt, talán kissé iskolás, de mindenekelőtt rendkívül közvetlen és nyílt. Előadásmódja higgadt és tiszta. Van benne valami az alkotás örök érvényre való törekvéséből. A háttér sötét barnája, és a felöltő nem sokkal világosabb dohányszíne jól kiemeli a rendezett vonású világos arcot és szőke hajat. A fiatal, korához képest elmélyült tekintet és a zárt ajkak elemző komolyságot tükröznek. Az egészből meglepően érett, férfias szomorúság sugárzik; ez nem holmi rájátszott, ifjonci mélabú. Ez az ifjúember már ekkor vérbeli festő. Alapos jellemrajzot tár a néző elé önmagáról, bemutatva uralkodó hangulata jellegét. Mindebből még bizonyos szelíd, de konok elszántság is kiolvasható. Egyéb művét ebből az időszakból nem ismerjük.
18 éves koráig még tett néhány tétova kísérletet, hogy beilleszkedjen valamilyen művészképzés keretei közé, ám ekkor különös elhatározásra jutott. Erről idézzük újra saját szavait:
Annyira szerettem a szabad és zavartalan elmélyedést, hogy e miatt a szegénység és ínségeskedés enyhítéséért még olyankor sem vállaltam gondot, amikor azt talán kevés megerőltetéssel tehettem. - Egyszer fennjártam a mintarajztanodában. Voltak ott személyek, nem tudom már kik voltak, akik invitáltak. Én körülnéztem, láttam a pőrére vetkőztetett modellt és valami útszéli vidámságot elömleni a teremben. Valami profán lehellete volt a helyzetnek, valami gyárszerűt láttam ott és éreztem, hogy a szívem, a hangulatom drágább nekem a művészetnél, amelyet nem tudnék szeretni többé, ha azt így elhivatalosítanám. Ha azt mint kenyérkereseti pályát így osztályokban iskolán keresztül célba venném. Ki és mi kárpótol engem, ha én itt beolvadok egy táborba. Semmi iránt nem volt egy szemernyi érzékem, én szomorú voltam, és az emberek vidámak, mit adhatnak ők nekem; kifejezni ezt az én szomorúságomat ők, a vidámak engem meg nem taníthatnak.
Az inzultusokról, melyek engem értek, akkor és későbben, nincs kedvem beszélni.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mikor tizennyolcadik évet elhaladtam, már tudtam, hogy a művészet kemény és hálátlan helyzetben van. Elvonultam az inzultusok és okoskodások elől. A művészethez való ragaszkodásomat felváltotta egy másik, a magamhoz való ragaszkodás. És én éreztem, hogy ez szentebb, és ha van nagy művészet, az csak innen, ebből a ragaszkodásból táplálhatja magát. Meghalt ott minden, ahol az egyéni akarást inzultálják, elgáncsolják, és ahol minden meghalt, ott mást, mint az életet, az egyetemes alapot keresni nem szabad, és nem lehet.-
- Tíz évig nem voltam festő. Illetve festettem, és festegettem a magam szórakoztatására elvétve, no meg a rettentő küzdelmekben egy-egy falat kenyérért. Elidegenedve és meghasonlottan attól a szellemtől, amely dívott a művészetben. Arcok váltak idegenné és nem értettem meg a miliőt, amelyben éltem, de tudtam, hogy nem is érthetem meg, soha nem tehetem magamévá a fel-felvetődő szempontokat.
[Mintarajziskola, más néven Mintarajztanoda 1871-1920
(majd Képzőművészeti Főiskola néven működik tovább - ma egyetem)]
Megállapíthatjuk tehát, hogy a Vajda mellett eltöltött mintegy fél évet és a müncheni egy hónapot leszámítva, Náray Aurél mester melletti, hagyományos művészképzésben nem részesült. Tulajdonképpen mindvégig az önképzés nyújtotta tapasztalatok és a belsőleg maga elé tűzött cél vezették fejlődését. Elemezve utóbbi idézetét próbáljuk megfejteni, mi is lehetett a festő oka és indoka, amiért különös módon magáról a pályáról is hajlandó lett volna lemondani.
A XX. század első éveit írják akkor. A művészetet, s főként a képzőművészetet Európában hosszú évek óta a változások váltóláza gyötri. Jobbára Párizs diktál. Voltaképp minden viszonylagos lesz, és divatszerű. Náray, az ifjú festő több mint három esztendőn át tájékozódik, és nem talál szilárdnak tűnő értéket, biztos igazodási pontot. Nincs példaképe, legalábbis nem tudunk róla. Ne felejtsük el, hogy két olyan magyar kortársa is akad, Csontváry Kosztka Tivadar [1853-1919 (prófétikus szimbolista festő, a "napút-festészet" megteremtője)] és Gulácsy Lajos [1882-1932 (öntörvényű, szecessziós-szimbolista-szürrealista festő)] személyében, akik ha különböző előjellel ugyan, de egészen Raffaello [1483-1520 (itáliai reneszánsz festő és építész] művészetéig nyúlnak vissza kiindulási alapért.
Náray ezt a szintet belül, önmagában deríti föl, keresi, és találja meg. Magához, illetve az önmagában hordozott eszményi elképzeléshez igazodva véli fölfedezni azt az alapot, melyre általános érvényű művészetet építhet. Már ekkor megsejt valamit a különféle izmusok falkásodási törekvéseiből. Magányos alkat lévén egyszemélyes útra vágyik, ilyet választ, s inkább visszahúzódik egy időre. Utólag nehéz megállapítani döntése komolyságának mértékét, de mint olvashattuk, végül is tovább munkálkodott. Meggyőződésünk, hogy lelke mélyén sohasem lett volna képes föladni hivatását. Mivel Náray után igen kevés magánéleti utalás maradt fönn, nem deríthető ki, hogy ezekben az években alkalmilag, eladásra festett munkáin túl, mi biztosítja megélhetését.
1910 elején azonban külső biztatásra pályázott Lustálkodás című festményével a Műcsarnok [épült 1895-1896-ban] tavaszi tárlatára. Művét részvételre alkalmasnak ítélték. Ettől a pillanattól kezdve Náray Aurél rendszeresen kiállító művész.
Ez a fordulat távolról sem jelentette azt, hogy feladta volna korábbi elveit. Mindössze arról lehetett szó, hogy most már igyekezett bizonyos társadalmi rangot kivívni magának. Erre feltehetően azért is szüksége volt, mert ekkor, vagy nem sokkal később megnősült. Ez a magánéleti mozzanat csupán abból következtethető ki, hogy ezidőtől jelenik meg rajzain, festményein első visszatérő modellje. Jellemző módon erről a sötéthajú és sötétszemű, elgondolkozó arckifejezésű hölgyről mára mindössze annyi tudható, hogy Katicának hívták.
A festő, és ifjú hitvesének anyagi helyzetére könnyű következtetni annak a művének témájából, melynek az Albérlők ebédje címet adta. A kép az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat [1861-1945] 1911-es tavaszi kiállításán szerepelt. Sajnálatunkra sem erről, sem az egy évvel korábbi Lustálkodásról egyebet nem tudunk, mint hogy mindkettő olajfestmény volt. Ismerünk viszont két olyan művet is 1912-ből, melyek jól példázzák alkotójuk munkamódszerének egyik, egész pályáját jellemezni fogó vonását. A Liliomok címűt csak egy rosszminőségű, korabeli fekete-fehér nyomtatásból ismerjük, de viszont a Sárga virágok a mai napig megtalálható a Magyar Nemzeti Galéria [létrejött 1957-ben] raktárában. Mindkettőn Katica látható abban a sötét színekkel megörökített szobában, amelyik talán az Albérlők ebédjé hez is színterül szolgálhatott. A két képen a modell szinte azonos testtartásban ül az asztal mellett. Egyedül a kép "kivágása", az apróbb kellékek, és a megörökített személy fejtartása változik. Ezt azért fontos már most észrevenni, mert Náray a későbbiekben csaknem sorozatban fogja festeni alig változó háttérrel és beállításban, soron következő kedvelt nőalakját és egyéb témái jó részét.
Közelebbről vizsgálva a Sárga virágokat látható, hogy a művész ifjúkori önarcképéhez hasonlóan itt is egyszerű, tiszta megjelenítést, és majdhogynem leltározóan aprólékos előadásmódot alkalmaz. [2. kép: Sárga virágok] Színei azonban tompábbak, megvilágítása lágyabb. Az egészből a még fűtött-szobás koratavaszok meghitt estéinek hangulata árad. Érdekes részlet a vászon jobb felső részén elhelyezett, kissé régiesnek ható, viszonylag nagyméretű, jól látható alkotói jelzés és keltezés. A mű már 1913-ban, állami vásárlás útján a Szépművészeti Múzeumba [létrejött 1906-ban] került, s annak magyar anyagával jutott jelenlegi helyére.
Az állam és a főváros ezekben az években - kis túlzással kifejezve - egymással versengve vásárolt Náray-műveket. Ennek nyomán őrzi ma is a Sárga virágok on kívül még kilenc festményét a Magyar Nemzeti Galéria. A tehetséges pályakezdőnek szóló elismerés mögött egyfajta megelőlegezett bizalom is működhetett. Az alkotói függetlenségét görcsösen óvó művészt ezek a sikerek sem boldogították egyértelműen. Pedig 1913 nyara az első határon túli visszhangot is meghozta számára, s nem akárhonnan. A THE STUDIO (Műterem) című, Londonban megjelenő angol művészeti folyóirat június közepi számában a budapesti művészeti életről tudósítva tesz említést Nárayról. Alkotásait az elismerés hangján Munkácsyéval rokonítja, s közli egy Katicát ábrázoló festményét. [Munkácsy Mihály 1844-1900 (akadémista festő)] Ezzel a "Munkácsy-párhuzammal" a méltató valószínűleg hangsúlyozni akarta a fiatal festő "magyaros" jellegét, bár Náray megidézett munkájából inkább valami angolosan vidékies preraffaelita báj árad.
A közlésre kiválasztott mű azért is elgondolkoztató, mert Náray éppen 1913 tavaszán, a Nemzeti Szalon [1894-1960 (a magyar képzőművészek és műpártolók egyesülete működött ezen a néven)] kiállításán jelentkezett először két változatban is a Mulatozók témájával. S ha ezek egyikét tálalja fel a THE STUDIO olvasóinak, sokkal "magyarosabbnak" hatott volna. Csakhogy Náraynak ez a témája a kezdettől a végéig megfestett számos változatában sohasem vált idilli életképpé. Valószínű tehát, hogy az angol folyóirat kényes ízlésű olvasóközönségében derűsebb benyomást kívánt ébreszteni, mint amilyet az ilyesféle Mulatozók kelthettek volna.
Ebből a tárgykörből egyebek mellett ismerünk egy igen korai, tehát az 1910-es évek elejéről való változatot. [3. kép: Mulatozók -1] A kép látszólagos keresetlensége és eszköztelensége dacára nyomasztó. A főalak egy huszonöt és harmincöt év közötti, már jócskán berúgott, de még "állóképes" fiatalember. Jobbjával azért a nagyobb biztonság kedvéért erősen rátámaszkodik az előtte, neki háttal ülő idősebb, egykedvű atyafi vállára. Hősünk mialatt széles mozdulatú baljában kalapjával hadonászik, egyfolytában óbégat. A legszörnyűbb az egészben, hogy bár rajta kívül négyen is vannak a helyiségben, ügyet sem vetnek rá. Se részvét, se gúny. Az asztal mögött kissé hátrább húzódva ketten próbálkoznak szót érteni egymással a bömbölés közepette. A nézőnek félig háttal álló, behúzott nyakkal hegedűjébe temetkező "tájjellegű" cigányzenészt pedig az köti le, hogyan csaljon ki hangszeréből mégis valami istenes hangot ebben a helyzetben. Kerülve minden erőltetett belemagyarázást vegyük észre azt is, hogy a központi figura arcában van valami értelmi zavarra, netán szellemi visszamaradottságra utaló "befejezetlenség". Náraynak ebben a témavonulatában mindig súlyos társadalombírálat jelenik meg. Föltehetően gyermekkorában részesült ilyesfajta élményekben. Nem mintha városi közegben nem dívott volna már akkoriban is az iszákosság, ám benne mégis a vidéki szegénykocsmák hangulata vált őstípussá, olyan erejű emlékké, mely újra meg újra rámozdítja ecsetjét.
Korai sikereit szemlélve, és összevetve ebből az időből való visszaemlékezésivel, vegyes érzéseink támadnak. Olyan személyiségek biztatják, mint Benczúr Gyula [1844-1920 (akadémikus stílusú, főként historikus festő)] és Rudnay Gyula [1878-1967 (nemzeti romantikus-realista festő)]. S egyéb, meg nem nevezett kultúrkormányzati támogatói is akadnak. A felé irányuló jóindulatból fakadó előnyöket véletlenül sem használja ki. Viszont az 1913-as angol cikk megjelenése után egyre több rosszindulatot és irigységet érez maga körül. Erről így ír:
A helyzet egyre fagyosabbá vált. Jött a háború. Negyven forintom volt, amikor kitört. Az álarcok lehullottak, a mindent elnyomó zavarban olyan dolgokat láttam és ismertem meg, amelyekről ismételten nincs kedvem beszélni. Miért érintenék személyeket, kicsinyeket, akár nagyokat és azóta már meghaltakat. Elmúlt. - Vannak olyan hitványságok, amelyekről nem illik beszélni.
Az első világháború kezdetét követően Náray festésmódja megváltozik. Ecsetvonásai kiszálkásodnak. Ábrázolásmódja foltszerűbbé válik. Ő maga ezt a jelenséget évekkel később zaklatottságával és összpontosító képességének átmeneti meggyengülésével magyarázta. Így vall erről:
Szemeim eközt annyira meggyengültek, hogy már pillanatokig sem tudtam egy pontra nézni. Ez a gyengeség három évig tartott. Festeni csak úgy tudtam, hogy a dolgot előre készen kigondoltam, egy-egy odavetett tekintettel kevertem ki a színeket, és gyorsan felhelyeztem a vászonra. Ezen a módon festettem meg a 'Liliom meséjét' - 'Krisztus a keresztfán' és a többi számtalan képet, melyek a Műcsarnok kiállításain is voltak. Gondolkozhattam váltig azon, hogy miért van ily bánásmódban részem. Sem mint nagy művész, sem mint jelentéktelen festő ezt meg nem érdemlem, illetve meg nem magyarázhatom.
Annyi bizonyos, hogy ábrázolásmódja ettől kezdve a múló évekkel egyre oldottabbá válik. 1914-gyel Náray első alkotói korszaka lezárul.
Megváltozott kifejezésmódja egy Katicáról ekkortájt festett vásznán jól érzékelhető. [4. kép: Katica hangszerrel ] A háttér tanúsága szerint éretten zöldellő kertben, kezében balalajka jellegű hangszert tartó nő képmása már sokkal szabadabb ecsetvonásokból áll össze.
A következő négy-öt évben a festő a háborús helyzethez képest töretlen lendülettel vesz részt különböző kiállításokon. Náray ugyanis tudtunkkal nem vonult be katonának (netán alkalmatlansága miatt?) és egész életén át távol tartotta magát a közvetlen politizálástól is.
Az 1910-es évek végére egy kivételével jól érezhetően kialakultak rá jellemző témái. A nő-ábrázolás számszerűen mindvégig előnyt fog élvezni. Szorosan ide kötődik amorett-, és gyermekábrázolásainak sora, melyekben ugyancsak a "gyengébb nemé" a főszerep. Ezen kívül idillikus, képzelet utáni tájképekkel és néha egy-egy virágcsendélettel gazdagította mondanivalóját.
Bár ez utóbbiakból vonható le festészetére nézve a legkevesebb egyéni tanulság, mégis érdekesnek és méltónak ítéljük bemutatni e tárgykör egy szép darabját. [5. kép: Virágcsendélet ] Érdemes észrevennünk a virágok tűzijátékszerű lendületét a fényes virágtartóedény és a mellégyűrt kendő fény- és foltviszonyait.
Tájképei közül az általunk kutatott anyagból egy korai példányt mutatunk be. Melyet annakidején a Fővárosi Képtár [létrejött 1907-ben] közvetlenül a művésztől vásárolt. Az alkotás részletei közül figyelmet érdemel a fák ritkás lombozata, az ágak közt megmutatkozó égbolttal. Ebben az esetben előrehaladott őszt látunk; a későbbiekben gyakorta fog hasonló "díszleteket" használni háttér gyanánt, ám akkor kora tavaszi "öltöztetésben". [6. kép: Őszi táj]
Az 1910-es évek második felétől Nárayt többször próbálják rávenni, adja fel alkotói függetlenségét. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat [1862-1945], mely tehetségét méltányolva alkalmanként támogatta is, szívesen tudta volna tagjai között. Náray viszont túl azon, hogy a tömörülésből egyesek, mint például a feléje jelentős jóindulatot mutató Magyar Mannheimer Gusztáv [1859-1937 (realista-romantikus, virtuóz festő)] iránt tiszteletet érzett, a többséggel azonban nem rokonszenvezett. Erről később így vall:
Képzelje el bárki egy művésznek a lelki állapotát, aki szeretve dolgozik, aki nem tudást, nem munkát, de szívet visz az emberek elé, hogy ünnepet, elfogódottságot álmodást teremtsen, aki ártatlan szándékkal bízva él és egyszerre az oktalan ármányt látja szembenállani magával. És kénytelen észrevenni egy oly sötét lelkiismeretet, mely hatalomra és szervezetre támaszkodva egy minden szervezettől távol álló magános álmodó egyén ellen ténykedik. Miféle becsülést érezzen az, és mily okon tiszteljen egy olyan művésztársadalmat, amely széltében-hosszában nyíltan beszél művészeti politikáról. Hát lehet az művész, aki ezt a gyalázatos fogalmat a művészettel összeegyeztethetőnek tarja? Egy ilyen kígyólogikának a kereszttüzében fejlődhetik emberi művészet?
1921 novemberében a Nemzeti Szalon csoport kiállításán módja nyílik kifüggeszteni pályája addigi leggazdagabb kínálatát, összesen harminckilenc képet. Náray a tőle megszokott témák mellett új fejezetet nyit, a Szentírás világát. Négy ilyen tárgyú műve közül kettőn Jézus alakja tűnik fel. A továbbiakban ez az arány egyre hangsúlyosabbá válik a Megváltó javára. Jézus figurája külön jelentőséggel bír abból a szempontból, hogy a művész mindvégig önmagáról mintázza meg Krisztus alakját. Ezzel egyben hosszú önarcképsorozatot indítva el.
A fölfokozott érzékenységgel és ebből táplálkozó, nem szűnő szenvedéstudattal rendelkező, ámde zárkózott ember, végre festőként, olyan területet talált, ahol úgy ábrázolhatta saját lelki mélységeit, hogy ne keljen a szemérmetlenség vádjával illetnie önmagát. Ennek a kitárulkozásnak egyik figyelemreméltó darabja, az ebből az időből származó, mesterien szép, töviskoszorús Jézusfej, mindent elmond erről. [7. kép: Krisztus ] Hosszabb elemzés helyett mindössze a néhány vonással érzékeltetett dicsfény sugárzó minőségére szeretnénk fölhívni a figyelmet. A jobb alsó sarokban látható jelzés jellegéből úgy véljük, alkotója tisztában lehetett a művészi eredmény értékével.
Még nem múlik el 1921, amikor Elek Artúr [1876-1944 (művészettörténész, műkritikus, újságíró, író.)], az akkori idők egyik legtekintélyesebb műbírálója, december közepén egy hosszabb lélegzetű írásában szeretetteljes, meleg hangon méltatja Náray művészetét a NYUGAT [1908-1941 (irodalmi és művészeti folyóirat)] hasábjain. Ettől kezdve akárhányszor ír róla, érzelmei mit se változnak, s elismerésének mértéke csak fokozódik. Elek Artúr első alkalommal Náray művészetének két lényeges vonását emeli ki. Elsőként arra figyelmeztet, hogy a művész egyetlen modellen keresztül (Katica) a hangulatok mennyire gazdag választékát képes vászonra vinni. Második észrevételként meglátja a még éppen bontakozó bibliai vonulat ígéretességét. Azt lehet mondani, hogy a festő, Elek Artúr minden hozzáfűzött reményét valóra váltotta.
A következő három év a már eddig megszokott erkölcsi és anyagi küzdelmek között zajlott. A hazai kiállítások mellett mások alkotásaival együtt Hollandiában egy, Romániában több festménye került bemutatásra. Ezekről a művekről semmi közelebbit nem tudunk. Csupán annyi bizonyos, hogy egy Temesváron rendezett kiállítás alkalmával a román felsőbb körökben három műve is gazdára talált. (Vásárlói: a királyné, egy miniszter és egy képviselő)
1924 második felében Náray Amerikába utazott. Adataink szerint Philadelphiában és Pittsburghben bizonyosan kiállította műveit, de lehet, hogy más városokban is megfordult velük. Az ottani sajtó jól fogadta, mindamellett erkölcsiekben és anyagiakban most is csalódott. Egyes, nem ellenőrizhető utalások azt sejtetik, hogy vendéglátói időközben kivándorolt édesanyja, s annak ott kötött házasságából való családja. A festő később még néhányszor próbálkozik az Újvilággal. Van, amikor egy fél évet is ott tölt, de egy, az 1940-es évek elején tett nyilatkozatából tudjuk, hogy a tengerentúli légkörrel és értékrenddel soha nem békült ki.
1925-ben megalakul a Spirituális Művészek Szövetsége [1925-1945 (a csoport nem stílusazonossági, hanem világnézeti alapon jött létre)]. Ez az első, és egyetlen olyan tömörülés, melynek céljaival egyetért, s ezért csatlakozik hozzá. Október közepén Elek Artúr a NYUGATban újból Nárayval foglalkozik. Úgy látja, a festőt külföldön jobban elismerik, mint idehaza. Arra gondol, bizonyára azért, mert senkihez sem hasonlítható. December közepén a THE STUDIO ismét Nárayról ír. Ezúttal két festményét mutatja be Elek Artúr ismertetésével. Mindkét mű címe nagyon jellemző és elgondolkoztató. Az elsőn a meggyötört arcú Katica volt látható, és a Tragikus álmodozás elnevezést kapta. A másik sokalakos mű, a Krisztus kigúnyoltatása volt. Érzésünk szerint mindkét téma a házaspár élethelyzetére utalt. Az eredeti festmények hollétéről ebben az esetben sem tudunk, de a megkopott nyomtatványt vizsgálva, mintha Katicára egy rejtett, vagy rejtegetett betegség jelei vetülnének. Nem pontosítható mikor, de tudjuk, hogy a következő három év valamelyikében Katica meghalt.
Náray 1926-ban és 27-ben újabb csoportos kiállításokon vett részt. Az 1927-es évben még két külön említést érdemlő esemény történt. Május elsején új képző- és iparművészeti folyóirat indult A MŰ [1926-1945] néven. Íme egy gondolat a lap szándékait taglaló főszerkesztői írásból:
A MŰ mindenkié! Az "adni és elfogadni" egészséges életfelfogás alapján áll. - Tömöríteni a konstruktív erőket arra, hogy - szinte szótlanul és észrevehetetlenül - legyőzzön mindent, ami az ártalmas fajtájú protekció és: még ártalmasabb igazságtalanság szüleménye.
Krivátsy Miklós [1898-1982 (szobrász, művészeti író)] főszerkesztő szavai, mintha egyenesen Náray művészéletbeli tapasztalataira utalnának. Így tehát nem lehet véletlen, hogy az idézett cikket egy művészetelméleti fejtegetés követi Náray Aurél tollából. A festő Az alkotóművészetről címmel közzétett eszmefuttatásában érzelmektől sem mentes mondatokkal veszi védelmébe a lelkieken nyugvó látomásos alkotói módszert, a természetet másoló képkészítéssel szemben. A MŰ következő számában már vezércikként hozza Náray újabb gondolatait. ( A művészet világossága) Írásának következő részlete jól érzékelteti a művészetről kialakított változatlan álláspontját:
Röviden szólva az látható, hogy sokan a kultúrától és így a művészettől várják az átalakító és így a végső célhoz segítő ténykedést. Ezen a vágáson azután magát a kultúrát, a művészetet szorgalmazzák. - Ám minden művelet megerősíti azt az állapotot, amelyből folyik.
Bizonyos, hogy a művészet örök-végső lehetőségei nem magának a művészetnek a célbavételével bontakoznak elő. Mert ma a művészet és így a kultúra sokak, nagyon sokak szemében valami kizárólagos egységként a legmagasabb helyet foglalja el, és annak megvédelmezésében eltekintenek attól az alaptól, amelyből a művészet fája igazi kifejlődéséhez tápot nyerhet.
A művészet alapja az ember!
S indokolt gyorsan hozzátennünk, hogy Náray itt a "föntről származtatott", romlatlan, kissé idealizált ember re gondolt. A folyóirat ebben a számában még egy festményt is közölt tőle ( Arckép - a modellje még Katica volt.)
A másik 1927-hez kötődő jelentős fejlemény, hogy Náray az évi egyházművészeti kiállításon ezüst-diplomát nyert. Azt, hogy pontosan melyik művéért érte ez a megtiszteltetés, nem tudjuk. Valószínűleg azok egyike lehetett, melyekről színes-nyomású képes-levelezőlapot is kiadtak. Az általunk föllelt, öt ilyen formában vizsgálható alkotás eredetiének holléte ismeretlen. Közülük három világi ( Merengés , Kék tó , Kellemes otthon ), kettő pedig Jézussal kapcsolatos témájú. ( Feltámadás , Jézus a kútnál ) [A levelezőlapokat a Magyar Rotophot Társaság adta ki.]
E kettő közül vegyük szemügyre a kitüntetés szempontjából valószínűbbet. [8. kép: Feltámadás ] A képen inkább éjszakát, mint hajnalt idéző égbolt alatt, a sziklasírjából kilépő föltámadott Krisztus látható. Bal keze felől egy - szinte hétköznapi pózban - ülő szőke leány-angyallal, aki akár Jézus "húga" is lehetne. A festmény előterében két, beállítottsága szerint különböző módon viselkedő római katona látható. Az egyikük inkább méltatlankodóan meghökkent, míg a másik összetett kezekkel hajt fejet az átéltek hatására... Ez a Feltámadás még ma is, a múló évtizedek távlatából szemlélve, irányzatok fölöttien friss és eleven. S épp ez az irányzatok felettiség jelzi Náray Aurél művészetének lényegét és legfőbb értékét. Rangjának nem kis mértékű emelkedését tanúsíthatta az a körülmény, hogy alkotásait immár képes-levelezőlapokon népszerűsítették.
Az 1920-as évek második felének Nárayát vizsgálva műveinek látomásos volta egyre jellemzőbb. Nem véletlen tehát, hogy első sajtón keresztüli megszólalása alkalmával a belső látásra támaszkodó, képzelet utáni alkotást vette védelmébe. Ilyen irányú hajlamait - véleményünk szerint - befelé fordultsága mellett fiatal hitvesének, Katicának korai halála csak fokozta. Ennek fontos bizonyítéka felesége emlékére alkotott műve. [9. kép: Katica emléke]
A zöld pázsittal benőtt, enyhén emelkedő rétet a háttéri dombokon ritkásan álló, jelzésszerű fák zárják le. A kristálytiszta reggeli levegőn át, a látóhatáron a felhős lilásszürke égbolt függönye mutatkozik. Hozzánk legközelebb, a festmény jobboldalán a kissé elfogódott testtartású és arckifejezésű Katica áll fehérkézelős, lila ruhában. Fejét szabálytalan körvonalú "bolyhos" dicsfény
övezi. Katica álmélkodó tekintettel nézi a néhány lépésnyire tőle, - a kép baloldalán - vele szemben ülő hárfás leányt. A szintén lila ruhába öltözött leány különös hangszerébe feledkezve muzsikál. Olyan ez a hárfa, mintha egyenesen a leány lábaival közrefogott fiatal rózsabokorból hajtott volna ki. S mintha a hangszer húrjainak pengetésére piros szirmok hullanának játékosa ruhájára. A zenélő leány "kidolgozatlan" arcában Náray, a Katicát "felváltó", majd állandósuló modelljének "elnagyolt" vonásait véljük fölfedezni. A két nőalak között, tőlük kissé beljebb a festmény közepén négy repkedő hajú, összefogódzkodó kislány járja önfeledt táncát. Táncuk hevében valami gubancos piros kendő is együtt libben a hancúrozókkal. A mű egészét nézve két, a szélesebb közönség köreiben, akkoriban még le nem csengett divatú irányzat, a szecesszió és a szimbolizmus jut eszünkbe. Náraynak ezen a vásznán - akár akarta, akár nem - a két stílus hatása jól megmutatkozik.
A festmény jelentéstartalmát nagyon hosszú lenne teljes mélységében kibontani. A magunk részéről a múlt és a jövő különös találkozását véljük a műben megjelenítve látni. A táncoló gyermekekben a művész talán Katicától remélt, de soha meg nem született gyermekeinek (kislányainak) állított emléket.
Minden jel szerint 1928-tól jelenik meg festményein az az új nőalak, mely meghatározza pályája végéig tartó, leghosszabb korszakát. Ezt az évet ismét a festő külföldön aratott sikerei jellemzik. Nyáron, Rómában nagyszabású magyar képzőművészeti kiállítás nyílott. Sok egyébbel együtt, Náraynak egy szép, "tavaszias színekkel odalehelt" képe is gazdára talált. A Bájos fiatal leány arcképeként említett festményt Mussolini [1883-1945 (Olaszország akkori diktátor miniszterelnöke)] vette meg. A művet csak híradásokból ismerjük. A leírások alapján a művész új sorozatának egyik korai darabjára kell gondolnunk. Mint már a Katica emlékét idéző festménye kapcsán megállapítottuk, Náraynak ezt az új figuráját a "hárfás-leány" alakja vezeti be. Mintha korán eltávozott hitvese átszellemített "lélekrajza" lenne ez a nőalak. Kezdetben "széteső" vonásai az idő múlásával egyre szilárdabb körvonalat nyertek anélkül, hogy - néhány kivételtől eltekintve - álomszerűségüket vesztették volna. Következetesnek tűnő (hozzátartozói) közlések állítják, hogy ennek a "modellnek" húsvér földi mása nem is volt. A magány, a bánat és az ártatlan lelki vágy ereje alakíthatta figuráját ennyire élővé(?)
Náray maga-teremtette modelljét legtöbbször angolkertekre emlékeztető, képzeletbeli tájakba helyezi. A leány lelkületének növényi jellege így külön hangsúlyt kap. Legtöbbször hegedűvel, esetleg hárfával kezében, vagy gyermekkel - többnyire kislánnyal - a karján jeleníti meg. A hegedű, mint a legérzékenyebb és legemberibb természetű hangszer, akár a festő jelképe is lehetne. Hosszú sorozatának egy szép darabja: A kis zenészlány. [10. kép: A kis zenészlány] - Úgy tudjuk, Náray igen jó hegedűjátékos volt. - A gyermek, vagy gyermekek ábrázolása a művész szüntelen család utáni sóvárgását jelzi.
Még 1928-ban, az év vége felé újabb magyar képzőművészeti kiállítást rendeztek külföldön, ezúttal Stockholmban. A svéd sajtó főként Náray vallásos tárgyú műveit dicsérte. A magyar kiállítási bizottság a művész egy női tanulmányképét megveszi, és a malmöi múzeumnak ajándékozta.
1929-ben Náray jórészt a Független Művészek Társasága [működött 1924-1945 között] által rendezett kiállításokon szerepelt műveivel. Ezen kívül részt vett egy nürnbergimagyar tárlaton. Július-augusztusban pedig a barcelonai világkiállításon volt látható egy vallásos tárgyú festménye Szentek csoportja címmel.
Október második felében, alig néhány nappal azután, hogy a BUDAPESTI HÍRLAP [1881-1938 (politikai napilap)] kritikusa hiányolja festészetének "mozgékonyságát" és "színességét", Nemzeti Szalonbeli kiállításán a Független Művészek Társasága Náray egyik művét ezüst éremmel jutalmazza. Jellemző módon ez a képe is vallásos témájú volt, s a címe: Ezentúl embereket fogsz halászni. Sajnos, a festményről ennél többet nem tudunk. Helyette viszont nézzük egy ezidőtájt készült másik alkotását, melynek címe: Krisztus a hajóban tanít. [11. kép: Krisztus a hajóban tanít]
A kép szépen példázza Náraynak a csoportjelenetek megfestése terén való fejlődését. A mű nagy része csak bizonyos távlatból összerendeződő színfoltokból áll. A háttérben hullámzó víz sötétbe hajló, tajtékos kékjét leszámítva, a barnásfekete, a sárgásfehér és a szennyesszürke árnyalatai jellemzik a képet. A festmény közepétől jobbra, lépcsőzetes emelkedéssel elhelyezett parton állók mozdulatlan tömege, néma figyelemmel hallgatja az előttük ringatózó kis vitorlásban harmadmagával ülő, s hozzájuk beszélő Jézust. Kizárólag egy, a parton állók csoportjából felkiáltójelként, sötét ellenpontként kimagasló alak előtti apró, fehérruhás gyermek mutat némi mozgást. Jézushoz képest az összes figura elnagyolt. A Megváltó kezei is elrajzoltak, viszont háta mögött, a kép látóteréből fölfelé kitörő sötét színű vitorla jól kiemeli a "Mester" világos öltözetű alakját. A művet a főváros vette meg.
Az 1930-as év újabb két ezüstérmet hoz Náraynak. Az elsővel februárban a barcelonai nemzetközi Modern Művészeti Tárlaton tüntetik ki, a másodikat ismét a Független Művészek Társasága ítéli oda neki októberben Hegyi beszéd című művéért. A két időpont között a Műcsarnok tavaszi kiállításán és májusban a Spirituális Művészek Szövetsége által rendezett tárlaton láthatók képei. Ez utóbbiról írva a BUDAPESTI HÍRLAP ítésze ismét elégedetlenségének adva hangot, világosabb szándékot, szilárdabb szerkezetet és "kevésbé ólmos" színeket várna a művésztől. Érezhetően félreértve, és stílustalanságnak ítélve Náray egyre jellegzetesebb egyéni irányzatát. November végén a velencei nemzetközi kiállítás kortárs anyagában tűnnek föl a festő művei.
Anyagi helyzetének megerősödését jelzi, hogy Náray 1931-ben megveszi azt a lakást, mely azután haláláig otthonául szolgál. A nem hivalkodó és nem nagy, de tisztes polgári otthon egy nemrég elkészült ötemeletes budai ház magasföldszintjén volt, az akkoriban még létező Tabáni Temető tőszomszédságában.
Az 1930-as éveket nézve Náray művészete itthon is egyre elfogadottabbá válik. A bővülő kiállítási lehetőségekkel lépést tartva a fővárosban és vidéken is sok tárlaton tűnnek föl alkotásai. Kedveltsége külföldön is töretlen.
Az eddigiekhez képest jelentősebb esemény 1936 őszén mutatkozik Náray pályáján. Budapesten új kiállítási hely nyílt ekkor, Kató Kálmán [1876-1946 (posztimpresszionista festő)] művészeti vezetésével, a Kossuth Lajos utcában, MŰTEREM néven. Az első lehetőséget november közepén Náray kapta, hogy termeit megtöltse alkotásaival. Gyűjteményes tárlatán hatvannégy eladásra szánt mű szerepel. Elek Artúr a tőle már megszokott elismerő hangon méltatja a festőt az ÚJSÁG [Elek A. 1908 óta a lap munkatársa] hasábjain, külön kiemelve vallásos témájú műveit. A BUDAPESTI HÍRLAP "Y.E." jelzés mögött megbúvó kritikusa - nem esve ki szerepéből - újabb kifogásait hangoztatja. Azzal vádolja Nárayt, hogy megélhetési okokból népszerű műkereskedőknek dolgozik, s ez árt művészetének. Habár ezzel a megállapítással nem érthetünk egyet, figyelemreméltó, hogy ez alkalommal a Mulatozók témája hiányzott a kínálatból. A miért ma már tisztázhatatlan, mert Náray továbbra sem hagyott fel ezzel a témavonulatával.
A múló évek alatt kocsmajeleneteinek szegényes szobáit egyre több alakkal zsúfolta tele. [12. kép: Mulatozók-2] Minél nagyobb lett a tömeg, és sűrűbb a dohányfüst, a benne szédelgők annál magányosabbá váltak. Egyre csapzottabbak és foltszerűbbek ezek az figurák. A háttérben ugyan megjelenik egy nyitott ajtó, de azt általában elállja valaki, s így menekülésre sok esély nincsen... Jellemzőnek tartjuk, hogy ismereteink szerint a Mulatozók egyetlen változata sem került közgyűjteménybe. Mindössze az utóbb felvirágzott műkereskedések és árverési házak kínálatában bukkan fel néha egy-egy közülük.
Náray "hárfás-leányából" kifejlődött nőalakjának számos változata került elő az utóbbi időben. Mint minden Náray-műről, ezekről is elmondható, hogy jellegzetes és összetéveszthetetlen darabjai a XX. századi magyar festészetnek. Egy különösen szép példánya az a Madonna, mely félúton lebeg az egyházi és világi megfogalmazás között. [13. kép: Madonna] A mű különösebb magyarázatot nem igényel, csupán a Mária feje feletti bárányfelhőből kialakuló glóriára hívnánk fel a figyelmet, mely kerülve a hivalkodást, mégis mindent elmond a szereplőkről.
Az 1930-as évek második felében és a 40-es évek elején Náray művei változatlanul jelen vannak a különféle kiállításokon, itthon és külföldön egyaránt. Alkotásaiból az angol királyi család gyűjteményébe is jutott. Európám kívül pedig a bombayi hercegi múzeumba és a dél-afrikai Johannesburg képtárába is került Náray-festmény.
1941 tavaszán és 1942 végén egy-egy újabb gyűjteményes kiállítást rendez előző évi terméséből a MŰTEREM. Mindkét alkalommal - a Mulatozók at is beleértve - témakörének teljes választéka látható; mint már megszokott, bizonyos jelenetek több változatban is... Náray sajtóvisszhangja egyre jobb. E két alkalommal is Elek Artúré a vezető szólam.
1942-ben az Alkotás Képzőművészeti és Iparművészeti szövetkezet által kiadott "művészéletrajzok" sorozatban megjelenik egy Náray Aurélt ismertető füzet Bende János tollából. Az írás hiányosságai a bemutatott művész fokozott zárkózottságából is adódhattak.
1943-ban és 44-ben Náray pályája nagyobb fordulatok nélkül halad tovább. Adataink szerint az utolsó tárlat, melyen részt vesz, a Spirituális Művészek Szövetsége kiállítása 1944 április-májusában. A Budapest elleni bombatámadások során, otthonához közeli műterme a Németvölgyi úton megsemmisül.
Magánéletének jelentős változása, hogy - talán még tart a háború, amikor - hosszú idő után új házasságot köt. 1945-ben feleségül veszi a nálánál 22 évvel fiatalabb Angyal Erzsébetet. Második feleségétől, megszületik egyetlen, Erzsébet nevű leánygyermeke. A háború után visszavonultan élő festő a későn jött családi örömöket csak rövid két esztendőn át élvezhette. Náray Aurél 1948. augusztus 29-én távozott az élők sorából. Halálának közvetlen oka "tüdőlob" azaz tüdőgyulladás. A Budapesti Farkasréti Temetőben helyezték örök nyugalomra [26/2-es parcella, I. sor, 14. sírhely].
Mivel úgy véljük, hogy a festő vallásos tárgyú műveivel alkotta művészete legmaradandóbb értékű darabjait, búcsúzzunk tőle a Lázár feltámasztása nagyszabású jelenetével. [14. kép]